Vitathatatlanul minden idők legnépszerűbb magyar könnyűzenei előadója volt. Olyan slágereket énekelt, mint a Kék csillag, az Egy szál harangvirág, a Kismadár, a Két összeillő ember, a Talán sok év után, a Kósza szél, A távollét, az Adagio, a Bús szívvel énekelni, a Gedeon bácsi, a Mint a violák, a Carolina és az Én édes Katinkám. 1974-ben bekövetkezett halála pillanatától mítoszok és legendák fonódnak személye köré, melyek napjainkig élnek, s még mindig újabb és újabb összeesküvéselméletek születnek utolsó napjairól és annak előzményeiről.

Szécsi Pál 1944. március 19-én született Budapesten. Apja, Szécsi Ferenc nyelvészkutató volt, akit a Második Világháború utolsó hónapjaiban agyonlőttek. Szécsi még egyéves sem volt ekkor. Az özvegyen maradt édesanya a kisfiút és két testvérét nevelőszülőkhöz adta, majd 1956-ban Ausztrián át az Egyesült Államokba disszidált. Legnagyobb lányát Bécsig magával vitte, ott azonban a pályudvaron hagyta. Kati és Pali Magyarországon maradtak.

Későbbi pszichés gondjai, súlyos idegi problémái gyermekkorára vezethetők vissza. Az árván maradt fiú állami gondozásba került, s egészen tizenhat esztendős koráig ott is maradt. Ezután dolgozott segédmunkásként, volt strandkabinos, majd raktáros lett a Ruhaipari Tervező Vállaltnál. Itt történt, hogy egy vállalati összejövetelen valaki felfigyelt Szécsi sármos stílusára, jó mozgására. Egyenesen a kifutóra került és hamarosan az egyik legkedveltebb férfimanöken lett belőle. Ekkoriban találkozott, egy – a Royal Szállóban rendezett- divatbemutatón Grazynával, a lengyel manökennel. A találkozásból szerelem lett, abból pedig egy elhamarkodott házasság. Mindössze egy hónapig éltek együtt, s Grazyna visszatért Lengyelországba. Szécsi követte. Néhány hónapnyi újabb együttélés után Palika – ahogy akkoriban már becézték- hazajött, s a válást már itthonról intézte.

1965. szilveszterén a Gellértben lépett fel egy divatbemutatón. A műsor után átment a bárba, ahol elénekelt három számot. Valaki egy asztaltársaságtól felfigyelt rá, s elvitte egy énektanárnőhöz. Szécsi ettől kezdve folyamatos zenei képzést kapott. 1967-ben részt vett Salgótarjánban egy amatőr fesztiválon, ahol megnyerte az énekesek versenyét. Még ugyanebben az évben Bánki László, a Magyar Televízió könnyűzenei osztályának vezetője fiatal tehetségeket keresett a Táncdalfesztiválra. Elment Szécsi énektanárnőjéhez, Majláth Júliához segítséget kérni. A tanárnő egyik legkedvesebb tanítványát is ajánlotta.
Szécsi hatalmas sikert aratott. A Vadas Tamás – Varga Kálmán szerzőpáros által írt Csak egy tánc volt című dal a fiatal énekest egyből az ország egyik legismertebb előadójává, sármos, kisfiús-férfias kinézete pedig a nők bálványává tette.

Igazán nagy sikere ezután egy darabig nem volt. Aztán jöttek az olasz szerzemények Szécsi-féle adaptációi, majd a legnagyobb Szécsi-slágerek, s az ország zeneimádó közönsége a lábai előtt hevert. Az első ilyen olasz „átültetés” a Sergio Enrigo által énekelt L’ arca di Noé, melyet Szécsi Kósza szél címen tett országszerte közkedvelt dallá. Bálvány lett, a szónak abban az értelmében, amit akkor Magyarországon még nem, csak külföldön ismerhettek. A színpadon, ahol énekelt, s a szállodai szobákban egyaránt virágtenger és szerelmes levelek százai fogadták. Próbálta fegyelmezetten viselni a hihetetlen népszerűséget, de egyre nehezebben ment neki. Magánélete tele volt kudarcokkal, a fantasztikus karrier ellenére egyre jobban magába zárkózott és egyre gyakrabban és egyre többet ivott.

1972-ben találkozott legismertebb szerelmével, Domján Edittel. Kapcsolatuk januártól októberig tartott. Domján sokat segített az énekesnek: elemezte színpadi mozgását, tanácsokat adott az apró gesztusok fontosságát illetően. De a lángoló szerelem sem bírta el Szécsi egyre gyakoribb depresszióját, s mértéktelen alkoholfogyasztását. Az egyik olyan éjszaka után, amikor az énekest eszméletlen állapotban vitték haza ivócimborái, Domján kiadta Szécsi útját. Ezután még találkozgattak, végül a férfi hagyta ott a nőt végleg. Domján Edit öngyilkosságát soha nem tudta feldolgozni. Meggyőződése volt, hogy részese a színésznő halálának, s ezt soha nem bocsátotta meg magának.

Megpróbálkozott a külföldi karrierrel is. Németországban Paul Moro néven adták ki lemezét, de ott nem sikerült befutnia.

Borzalmas gyerekkora problémáival és a tomboló sikerrel soha nem tudott egészségesen szembenézni. Nyolcszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni, de az utolsó pillanatban mindig segítséget kért, így ismerőseinek sikerült megmenteni az életét. Végül 1974. április 30-án, az utolsó kísérletet már nem tudták megakadályozni: az énekes önkezével vetett véget életének. Mindössze 30 éves volt ekkor.

Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetése hisztérikus tömegbohózattá vált. A fájdalomtól megzavarodott rajongók mindenáron be akartak menni a ravatalozóba, a megvadult tömeg útját Koós János állta el kétségbeesetten. Volt, aki a temetésen kiabálta Aradszky László felé, hogy énekelje el a Pókháló van már az ablakon című számot, többen pedig autogrammot akartak kérni a hírességektől. Halála hírére gyászba borult az ország, rajongói egyszerűen nem tudták feldolgozni a veszteséget. Még évekkel később is virágcsokrok százai borították sírját, de sokan akadtak olyanok is, akik – Kelet-európai szokás szerint – élelmiszert, befőtteket vittek a sírjára. A mítosza ma is él. Bálvány volt, pedig akik közelebbről ismerték, tudták, hogy egy nagyon sebezhető, érzékeny ember. 1986-ban testvére, Szécsi Katalin ezekkel a szavakkal emlékezik rá a Zenészballada című könyv első soraiban: „Ilyennek látták: hallatlanul magabiztosnak, lezsernek, ő volt a Férfi… és ez mind nem volt igaz. Messze nem volt magabiztos, messze nem volt ő olyan lezser, sok félelem élt benne, sok drukk. A siker könnyedséget adott neki. De valójában... Én hiszem, hogy az emberek lelke nem tud megváltozni… Ő ugyanaz a félénk kisfiú maradt, a kis gyökértelen, akinek indult.”