Nem merném megkockáztatni, hogy minden időnk legismertebb magyar zeneszerzőjének tituláljam, mivel ez így nem igaz. Azt viszont bátran merem állítani, hogy Seress Rezső írta a legismertebb magyar „számot” 1936-ban. Kérdezhetnénk: ki ez a Seress? Mi ez a szám egyáltalán? Nem nagyon hallottunk róla. Fiatalabbaknak tán rémlik valami öngyilkos szám a 40-es évekből, de hát ez a krákogás hogy lett volna világhírű?

Szomorú vasárnap, Gloomy Sunday, Einsamer Sontag: a „magyar öngyilkos dal”. Az egész világot bejárta. Kottái és lemezei több mint száz nyelven jelentek meg, többek közt még izlandiul, kínaiul, szuahéliul és eszperantóul is. A dal születése óta szinte évente dolgozták fel híresebbnél híresebb előadók világszerte. Seressnek a jogdíjakból közel négyszázezer dollárja gyűlt össze. Állítólag (és ezt a szót előre jelzem, sokat fogom használni) még Spielbergnek is szóltak a Schindler Listája c. film forgatásán, mikor betette egy jelenetbe, hogy jogdíjas a szám.
A legenda, no meg a korabeli New York Times szerint „tömegesen lesznek öngyilkosok egy dal hatására”. Habár tömeges öngyilkosságról nem beszélhetünk, tényleg találtak embereket holtan mellettük a dal kottáival. Néhol emiatt be is tiltották félve, hogy megcsappan a nép. Mindig is voltak öngyilkos számok, bár manapság már divat az ilyesmit a TV-re vagy a számítógépekre fogni. Most inkább röviden áttérnék a szerzőre, lévén a számot szinte mindenki ismeri.

Seress Rezső 1889. november 3.-1968. január 11.
Budapesten született Spitzer néven, zsidó családban. Két nagy zuhanása volt az életben. Az egyik talán zenei pályáját indította el, a másik vetett véget neki. Fiatalon egy plakáton látta meg Rökk Hédit, a légtornásznőt, egyből belebolondult és elhatározta, hogy légtornász lesz. El is szökött otthonról, beállt a vándorcirkuszhoz amolyan mindenesnek. Lassan feljebb jutott a ranglétrán. Már egészen jól ment a légtornászat, amikor egy mutatványnál Hédivel egyetemben bekötés nélkül lezuhant. A leányzót elkapták, de Rezső métereket zuhant a földre. Cirkuszi karrierje a csontjaival együtt tört ketté.
Egy kocsmai beszélgetés hatására, még mankóval jelentkezett Rákosi Szidi színész-magániskolájába „táncoskomikusnak”, amit el is végzett. Majd kisebb munkák után a városligeti Műszínkörben alkalmazzák. Előkelő hely kevés fizetéssel, prostituáltakkal és alvilággal.

Százhúsz éve, 1889. november 3-án született Seress Rezső, a legendás Szomorú vasárnap című dal szerzője.Budapesten látta meg a napvilágot, és néhány vidéki színházi évet és a munkaszolgálatot leszámítva nem is lépte át szülővárosa határait. Artistának készült, színi tanulmányokat végzett, de a világot jelentő deszkákat hamar felcserélte egy barna pianínóra, amely mögött aztán egész életét töltötte; előbb a Dohány utcai Kulacs vendéglőben, majd az Akácfa utcai Kispipában.

Az apró termetű, jó humorú "kis Seress" nem volt férfiszépség, mégis az akkori Pest egyik legszebb asszonyát vette el; Helénke miatta hagyta el gazdag katonatiszt férjét. Seress énekelni sem tudott igazán, rekedtes hangján inkább elmondta dalait, miközben jobb kezével zongorázott. A ballal ugyanis nem tudott játszani, és a zongora tetején heverő kottákat sem tudta olvasni. A korabeli Pest egyszemélyes intézményének kedvéért olyan hírességek ültek be az említett vendéglőkbe, mint a perzsa sah és felesége, a walesi herceg, Arthur Rubinstein, Arturo Toscanini, Benjamino Gigli, Spencer Tracy, John Steinbeck, Otto Klemperer.

Világhíressé az 1936 körül keletkezett Szomorú vasárnap című dalával vált, amelyet Jávor László versére írt. A giccsbe hajló sanzonnak a legenda szerint különös, mágikus hatása van, hallgatója olyan mély depresszióba süllyed, hogy öngyilkos lesz. Állítólag egy ideig pontos statisztikát is vezettek arról, hányan dobták el önkezükkel életüket a dal hallatán.

1944-ben munkaszolgálatra vitték, hazatérése után ott folytatta, ahol abbahagyta - a Kulacsban. Pedig ekkor már gazdag ember volt, azzá tette a Szomorú vasárnap, vagy ahogy mindenütt ismerik, a Gloomy Sunday. Szerzeményét az egész világon játszották, repertoárján tartotta többek között Louis Armstrong, Bing Crosby, Paul Robeson, Ray Charles, Maurice Chevalier, Josephine Baker. A Seresst megillető jogdíjak szépen halmozódtak az Irving Trust bankháznál, végül mintegy 360 ezer dollárja gyűlt össze. Seressnek azonban saját bevallása szerint hosszában is tériszonya volt, a VII. kerület határát sem tudta átlépni, nem hogy elutazzék jogos járandóságát felvenni.

Az ötvenes évek elején "munkahelyet" váltott, ettől kezdve haláláig a Kispipában szórakoztatta a nagyérdeműt. Nem is maradt más választása, mivel a Rákosi-korszak kultúrpolitikája túlzottan dekadensnek ítélte, és indexre tette dalait. A hatvanas évek elejétől egyre jobban érzékelte, hogy az ő egyszerű, sallangmentes előadásmódja egy letűnt világot idéz, és nem tud megfelelni a megváltozott zenei ízlésnek. 1968. január 11-én az egyre mélyebb depresszióval küzdő Seress kiugrott lakásuk ablakából. (Egyes legendák szerint azonban csak a redőnyt akarta megjavítani, és ekkor szédült ki az ablakból.)

Bátortalanul ült le néha zongorázni a díszletek mögé, amolyan megnyugtató zenélés címszóval. Meglepetésére a direktor egyszer kiültette a színház elé játszani, ahol ismertebb „slágerek” mellett előrukkolhatott saját szerzeményeivel is. Lassan felfigyeltek műveire. 1925-ben, mikor a háború után már újra engedélyezett lett a hanglemezgyártás Magyarországon, elsőként publikálhatott egy számot, mely - saját bevallása szerint - tizenhatezer példányban kelt el. Híre egyre jobban terjedt, míg ott nem hagyta a színházat, hogy a Kukoricza csárdában zongorázhasson, majd Nádor József segítségével átszerződik a VII. kerületi, Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, majd az Akácfa utcai Kispipába. Itt már pénzt is keresett, futotta lakásra, ruhára. Gyakorlatilag kisebb négy éves munkaszolgálatot kivéve egész hátralévő életét itt éli le. 1923-1933-ig több mint 40 dalszöveget írt mások zenéire és közel 60 saját szerzeményt is. Országszerte ismertté kezdtek válni dalai, sokan dúdolgatták, játszották, holott azt se tudták ki szerezte őket. Művei általában szomorúak, kilátástalanok, de abban a korban talán emiatt voltak nagyon vonzóak és közkedveltek.
Anno a cirkuszban Hédi keze - vagy ahogy néhol fogalmaznak: feneke - kicsúszott a kezeiből, de egy új gyönyörűség tűnik fel a láthatáron Jászonyiné Helénke képében. Hogy hogyan tudta összeszedni, azóta is rejtély. Seress nem volt egy Don Juan. Alacsony volt, jóképűnek és gazdagnak se nevezhető, de Helénke (Pest egyik legszebb asszonya) mégis otthagyta jóképű nyugalmazott ezredes férjét a „Kis seresért”, és élete végéig kitartott mellette.



Szomorú vasárnap

Jávor László,a "8 Órai Újság" rendőri riportere egy alkalommal megkereste Seresst egy dalszöveggel, hogy hátha Rezső tud rá írni valami zongoratémát. És Rezső tudott. Csak el kellett fütyülnie valakinek, hogy lekottázhassa, mivel bárzongoristánk tudott némiképp játszani, jobb kézzel, de a kottákhoz már nem igazán értett. A lekottázott darabból készíttettek néhány nyomatot, majd Jávor László bevitte az elkészült, kinyomtatott paksamétát bizományba a Csárdás nevű kiadóhoz.
A lényeg, hogy a dal elkészült. Maga a szám egyszerű, mint az asztallap, mégis hatást gyakorol szinte minden hallgatóra. Telt-múlt az idő és semmi hír, hogy talán befutna. Rudi – ahogyan néhányan becézték - már sajnálta, hogy pénzt ölt ebbe a számba.
Lassan csak sikerült felfedeznie a népnek a számot. Kalmár Pál, a neves énekes felvette repertoárjába a számot, le is nyomták volna rádióban, de Murphy közbeszólt. Meghalt a rádió igazgatója és aznap nem játszottak zenét. Ezek után kezdtek megjelenni cikkek öngyilkosokról, akiknél a Szomorú vasárnap kottáját találták meg. Köztük volt az akkor pénzügyminiszter, Lédig László is. Seressnek lövése sincs, hogyan kerülhetett a kezükbe a kotta. Állítólag maga Jávor László helyezte el ott felhajtás és reklámképpen.
1935. november elején kezdik el először bírálni a számot veszélyessége miatt, majd november 13-24. közt már majd 300 cikk jelent meg Európában a gyilkos számról. Nemsokára világhírű lett annak ellenére, hogy Seress szinte sohasem játszotta, Budapesten se ismeri senki. Ennek ellenére egy francia vastag úr mégis hallani szerette volna a híres számot egy vendéglőben. Nagy nehezen megtalálják a kottát, elő is adják, majd a vastag úr meg se áll a kottákkal a Párizsig, ahol a világhírű Ray Ventura 100 tagú zenekarával adja elő a párizsi Olimpiában. Az előadásnak Shakespeare-i vége lesz, az első refrén után a zenészek elkezdik kinyírni magukat a színpadon, befejezésképpen az énekes dugta hurokba a fejét. Gyengébbek kedvéért megjegyzem: nyilván nem lettek öngyilkosak, csak magasabb szintre emelték a színpadi show-t.