Korábban jól mentek a nótaestek, s ma is lenne rájuk elég érdeklődő, ha a menedzselés és műsorszervezés nem hagyná parlagon jobbnál jobb előadóinkat. Kibillent értékrendű korunkban helyettük az ún. nejlonsztárok türemkednek a közönség elé, amely persze néhány hónap után már el is felejti a tehetség nélkül majomkodókat. Eközben a valódi képességekkel megáldott művészek eközben vagy nyomorognak, vagy megpróbálnak váltani valami kurrensebb terület felé. Így lett a sikeres dalnoknőből látnok és életbölcselő... is.

- Hogyan kezdődött énekes pályája?

- Gyulán születtem, innen a művésznevem is, s a zeneszerző Havasi Viktor nyomán ragadt rám a Gyugyu becenév. Óvodás korom óra mindenféle kórusba beálltam, minden versenyen indultam, annyira teli voltam énekelhetnékkel. Az akkor még nem népszerű bátaszéki csárdással futottam be, a filharmóniai diploma utáni évben. Ez elég későn, 35 éves koromban történt, addig ugyanis civil pálya felé igyekeztem. Amikor végre énekre fakadhattam, mindjárt feltűnt az átütő erejű kontraaltom. A szakma mégsem ismert el soha, merthogy nincs meg a magas cém. De hiszen az egyszerű ember sem operai szinten danolgat maga elé, hanem amolyan mélybúsan, a "sírva vigad a magyar" szokása szerint, amelyet Déryné emelt színpadra!

- Szinte simogatja az ember lelkét ez a hang, képes kimuzsikálni a legmélyebb titkokat is...

- Jártuk egy-egy-kollégánk kocsijával az országot. Eleinte amolyan útiköltség-énekesnő voltam, akinek fellépte másodrendű fontosságú volt, inkább amiatt volt hasznos, mert beszállt az útiköltségbe. Aztán egyre inkább főszereplővé váltam, a közönséget "húzó" név lettem. Voltam sztárvendég Antal Imre Vasárnapi turmixában, Kepes András Desszertjében, a Duna Tv, az ATV nézőit is hosszan szórakoztathattam.

- Nemcsak énekkel, hanem életbölcsességgel is traktálta őket...

- Van egy tapasztalatom, amelyet mindig megosztok a hallgatóimmal, különösen ha azok már idősek: a nagypárnát oda lehet adni a gyerekeinknek, de a kispárnát nem! Mindent odaadhatunk, de annyi mindig maradjon nekünk is, amivel gond nélkül megoldhatók a mindennapjaink. Mondom ezt annak ellenére, hogy a fiamékkal együtt nyolc családtagomat támogatom jelentős havi összeggel. 

- Ha már az utazgatásokat említette, ideje beszélnünk az autózásról is!

- Ez a folyamat is hasonló a színpadhoz: előbb mások vittek, később én vittem másokat. Régi autósnak számítok, s csupán azért úsztam meg a cikázást eddig mindenféle baleset nélkül, mert mindig igyekszem kivédeni a lehetséges bajokat, felkészülök rá, ami rossz adódhat menet közben. Bizony hóban-sárban sok kilométer áll már mögöttem, volt eset rá, hogy Szegedig kettesben kellett mennünk az erős köd miatt. Mellettünk mindenfelé számtalan autó az árokban, s akkoriban még mobiltelefon sem volt, hogy az ember odaszóljon a fellépés színhelyére, hogy megyünk, csak épp nagyon lassan.

- Miféle típusokat vezetett eddig?

- 850-es Fiattal kezdtem, aztán Wartburgok következtek, amelyek előnye a nagy csomagtér volt. Ez fontos adottság a sok vidéki úthoz, hiszen mindannyian magunkkal cipelünk több fellépő ruhát és cipőt. Nyolc évig jártam Forddal, azt pedig egy Seat Ibiza követte. Általában gyakorta váltom a kocsikat, mert akkor nem nagy ráfizetés a cserénél, s biztosan tudhatom, hogy nem hagy cserben az országúton.

- Nyilván járt külföldön is, hiszen sokhelyütt fellépett, Kanadába és Amerikába ma is rendszeresen hívják.

- Imádok utazni! Többek közt voltam Kairóban is, ahol csak a dudát és a gázpedált ismerik, mindenféle szabály vagy kötöttség nélkül. A visszapillantó eleve vissza van hajtva, nem használják. Mennek, ahogy érzik, ahogy tudnak, mégsincs komoly helyzet az utakon. Ehhez képest nálunk lehetetlen vezetni, annyi őrületre kell felkészülni, ezért aztán szünet nélkül használom a tükröt - s nemcsak a sminkeléshez vagy a sávváltoztatáshoz!
Kép és szöveg: Kisgergely József